Az első csapatélmény

Ahogy a portfólióm pedelec részénél is írtam, gyerekkorom óta kerékpározok és 2017-ben találkoztam először egy munkahelyi program során az elektromos rásegítésű kerékpárral.
 
Emlékszem, hogy a programszervező kiküldte e-mailben, hogy jelezzünk vissza ki milyen kerékpárt kér, hagyományos, vagy elektromos rásegítésűt. Számomra egyértelmű volt a döntés, Őrség az én izületi problémáim miatt nagy kihívás lett volna sima bringával. Persze több kolléga presztízskérdést csinált belőle, hogy Ő, na ne, hogy neki rásegítés, ugyan már…. Persze azért voltak, akik a nap során pár méterre „kölcsön kérték” a miénket, persze, csak a próba kedvéért.

A gondolat, hogy nekem ez hozza vissza az életembe újra a rendszeres kerékpározást, akkor, ott eldőlt.

Aztán megint teltek az évek, de egyre jobban éreztem, hogy nem szabad tovább halogatni. Idén nyáron aztán egy rendszeresen kerékpározó baráti társaságunk (eddig nélkülünk jártak a kerékpártúrákra) ismét az Őrségbe szervezett egy hosszú hétvégés programot. Érkezett a kérdés: jöttök? 70-80 km a terv. Hogy mi? 70-80km, az Őrségben? Na, ne. Köszönjük, mi nem, mi nem tudunk, mi nem bírjuk. Aztán eszembe jutott a 3 évvel korábbi lehetőség. Egyeztetés a mostani szervezővel, kérdés az Őrségi Nemzeti Parktól, hogy most is lehet-e elektromos rásegítésű kerékpárt kérni a túrához, mert ha igen, akkor persze, megyünk mi is. És igen, lehetett. És ott voltunk ezalkalommal mi is a Palatinus Egyesülettel. 

Az igazán nagy dolog számomra, hogy mindenkit rábeszéltünk, hogy próbálja ki. Nem mondom, voltak kezdetben ellenállók. De volt, aki a dombokat meglátva volt elcsábítható, volt, akik kicsit másképp kellett meggyőzni, hogy nem veszítik el a kerékpáros sikereiket, ha ráülnek egy pedelecre is. Mondhatom, élmény volt mindenkinek. Majd később derül ki, hogy kit sikerült annyira megfertőzni, hogy saját pedelecet is vesz. Addig is néhány fotó a túránkról.